Füstös sminkem készítése közben dörömbölnek az ajtón.
- Tessék?! - kiáltom hisztisen. Hülye tusvonal...
- Sokáig leszel még bent? Nekem is készülni kéne... - siettet anya - Tizenöt percem van és úgy nézek ki, mint egy ősember...
- És gondolod, hogyha ide bejössz az segíteni fog?
- De humorodnál vagy! Na, nyisd ki!
Sóhajtva, világfájdalommal az arcomon pattintom ki a zárat majd lökök egyet az ajtót, mire az nyikorogva kinyílik. Anya, mikor meglátta félig kisminkelt, morcos lányát kissé meghökkent, szerintem elgondolkozott azon, tényleg be merjen-e jönni. Végül bemerészkedett és csak akkor láttam igazán reményvesztettnek, amikor belenézett a tükörbe.
- Ezen tényleg nem fog segíteni tizenöt perc... - morfondírozott, majd rám nézett és azt tettük amit ilyenkor lehet. Kinevettük egymást és magunkat.
***
Suli után ledobtam a cuccomat otthon, azt követően tehermentesen indultam el Benjaminért az iskolába. Ma nekem kellett, mert anyáék későn érnek haza. Egy tíz éves gyerekért elmenni a suliba? Nem ciki ez már szegénynek? A kérdés jogos. Viszont anyám félt minket mindentől és mindenkitől. Szerintem hálát adhatok hogy értem legalább nem jönnek.
Bedugtam a fülhallgatómat a fülembe, kedvenc zenémet maximumra húztam és kizártam a világot magam körül. Csak vitt a lábam régi iskolám felé, s közben gondolkodtam. Daniell ma rám nézett. Láttam! Hiába tagadja Samantha, csak féltékeny. Annyira látszik, hogy tetszik neki Daniell... De ő tényleg RÁM nézett. Samre max azért nézhetett mert épp nő egy pattanás a homlokán és annyira próbálta elfedni alapozóval, hogy az még két kilométerre is látszott... Igen, bizonyos vagyok benne. Sőt...ahogy észrevettem még utánam is fordult! Az én Daniellem... Mit meg nem adnék érte!
Megálltam az általános iskola előtt, leültem egy padra, majd újra gondolkodóba estem.
Itt kezdődött a mi történetünk...mondjuk ő nem tud róla. Ötödik osztályosak voltunk, emlékszem. Te jó ég! Milyen kis dagadt voltam...na mindegy. Az udvaron voltunk, egymás mellett ültünk egy padon. Egy pufók, copfos kislány meg egy húsos kis srác. Néztük, ahogy a "nagyok" fociznak, s nem szóltunk semmit. Meg akartam fogni a kezét. Már nyúltam érte, mikor ő rám nézett, és most mindenki azt hiszi hogy mosolyogva megfogta a kezem. Hát nem. Rám nézett, sikított egyet és elfutott. Én meg utána. Azt hittem ez már a kapcsolatunk kezdete, ami talán így is volt, csak a kapcsolatunk még azóta sem kezdődött el.
- Gloria! - kiáltott rám egy vékonyabb hang, s közben két kis kéz rázta a vállamat. Nos, igen. Benji még nem mutált.
- Benjamin! Miért hozod rám a frászt folyton? Tudod hogy megijedtem?! - tényleg így volt, csak így kiszakadni a gondolataimból...
- És te miért kiabálsz állandóan?! Haza tudok menni egyedül is, nem kell bébicsősz, ha nem akarsz, minek jössz?
- Hidd el, semmi kedvem nem volt hozzá... - álltam fel, s nyújtottam a kezem, hogy elindulhassunk.
De ahelyett hogy megragadta volna azt, ölbe tett karokkal lépdelt előttem. Sóhajtva álltam meg a járda közepén.
- Ben! - mondom hangosan, mire megállt, de hátra nem fordult. - Most haragszol?
- Csak hogy tudd, igen.
- És ha bemegyünk a pékségbe és kapsz egy nutellás táskát?
- Akkor talán nem fogok...
- Megbeszéltük.
Nem, tényleg nem volt kedvem még oda is menni, de ha nem békítettem volna meg, hazáig ment volna a durci, aztán beköpött volna anyának, aki kiabált volna velem. Ha választanom kell, inkább a pékség...
***
Benjaminnak nem volt elég a sütemény. Játszanom kellett vele a hülye számítógépes játékaival. Ahogy ott nyomogattam a billentyűket, éreztem, hogy pusztulnak az agysejtjeim, szóval rám fért egy pihentető fürdő.
Miután, már mondhatni, túl tiszta lettem ( teljesen kihűlt a kádban a víz ) elmeséltem anyának a Danielles sztorimat, ő pedig csak ingatta a fejét.
- Kicsim... Nem gondolod, hogy le kéne állnod ezzel a Daniell-üggyel? Kissé beteges ez a rajongás...
- Anya! Ő életem szerelme!
- Csak ő nem tudja...
- Az mindegy... - szégyellem el magam egy kissé, majd belekortyolok a kakaómba.
- Csak annyit mondok, hogy tartsd nyitva a szemed. Vannak más fiúk is rajta kívül.
Anya valahogy mindig ezzel próbál nyugtatni, persze sikertelenül.
- Inkább felmegyek és megcsinálom a leckémet.
- Még nincs kész?! Fél hét van.
- Nincs, anya... Jó éjt.
Nem kértem tájékoztatást... Épp elég baj az, hogy még nincs kész. Spanyol tz, matek doga, irodalom beadandó és biosz házi. Hát nem csodálatosak a diákévek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése