- Ööö... Szia? - mondom teljesen bénán.
- Heló. Be is engedsz, vagy elég ha egész este így nézlek? - nevet.
- Ja, gyere beljebb. - röhögöm el magam.
- Ezt neked hoztam. - adja ide a gyönyörű rózsámat.
- De kedves! Köszönöm.
Justin leveszi kabátját és cipőjét majd bekísérem a nappaliba.
A virágomat vízbe teszem és közben azon agyalok, hogy: Te jó ég, mit fogok én most itt mondani?!
***
Olyanok vagyunk Justinnal, mint két tízéves. Egy-egy résznél elpirulunk, majd kínos csend aztán buta poénok amin csak erőltetetten lehet nevetni. De elhatároztuk hogy csinálunk valami nasit és nézünk egy esetleg két filmet. Bőven elég holnap a lelki duma.
- A választék a következő... - nézett szét az interneten Justin. - Romantikus lelki dráma, amin te a közepén és meg már az elején sírok a borzalomtól, horror amin én röhögök te pedig a félelemtől inkább elmész aludni, vígjáték tele műpoénokkal, amin senki sem tud nevetni csak a rendező, dokumentum amin bealszunk, családi ami a középkategória, kalandfilm amiben állandóan a lövöldözés folyik és a musical ami szóba sem jöhet. Melyiket választjuk? - néz rám hülye vigyorral Justin.
Én csak elnevetem magam, majd egy nagy adag popcornnal lehuppanok mellé.
- Hol a többi variáció? - kérdem.
- Elveszett egy nagyon mély lyukban és elnyelte őket a sötétség. - vág ijesztő grimaszt, majd elmosolyodik - Azok még ennél is szörnyűbbek, így már nem is sorolom őket.
- Mindent értek. Akkor melyikre tippelsz?
- Horror vagy családi.
- És mi baj a némafilmekkel? - kérdem "komolyan"tőle.
- Ne szívass. - tűnnek el Justin arcáról az érzelmek. Mintha a benső énje épp kiszaladt volna a mosdóba. Amolyan "Csak a teste..."
- Nyugi már, csak vicceltem. Nézzünk egy családit?
Justin komoran néz még mindig, majd szép lassan közelebb hajol, miközben a számat bűvöli.
- Tudod... - suttogja az ajkaimba - Most úgy megcsókolnálak... - néz mélyen a szemembe.
- Mi akadályoz?
- Az, hogy csak vicceltem. - nevet a szemembe gonoszul.
Azt hiszem megérdemeltem, durva poén volt számára a néma film história, kész megrázkódtatás, ezt kaptam vissza. Én csak megrázom magam, kinyújtom rá a nyelvem, majd zavaromban a laptopján kezdek családi filmek után kutatni.
- A választék a következő... - nézett szét az interneten Justin. - Romantikus lelki dráma, amin te a közepén és meg már az elején sírok a borzalomtól, horror amin én röhögök te pedig a félelemtől inkább elmész aludni, vígjáték tele műpoénokkal, amin senki sem tud nevetni csak a rendező, dokumentum amin bealszunk, családi ami a középkategória, kalandfilm amiben állandóan a lövöldözés folyik és a musical ami szóba sem jöhet. Melyiket választjuk? - néz rám hülye vigyorral Justin.
Én csak elnevetem magam, majd egy nagy adag popcornnal lehuppanok mellé.
- Hol a többi variáció? - kérdem.
- Elveszett egy nagyon mély lyukban és elnyelte őket a sötétség. - vág ijesztő grimaszt, majd elmosolyodik - Azok még ennél is szörnyűbbek, így már nem is sorolom őket.
- Mindent értek. Akkor melyikre tippelsz?
- Horror vagy családi.
- És mi baj a némafilmekkel? - kérdem "komolyan"tőle.
- Ne szívass. - tűnnek el Justin arcáról az érzelmek. Mintha a benső énje épp kiszaladt volna a mosdóba. Amolyan "Csak a teste..."
- Nyugi már, csak vicceltem. Nézzünk egy családit?
Justin komoran néz még mindig, majd szép lassan közelebb hajol, miközben a számat bűvöli.
- Tudod... - suttogja az ajkaimba - Most úgy megcsókolnálak... - néz mélyen a szemembe.
- Mi akadályoz?
- Az, hogy csak vicceltem. - nevet a szemembe gonoszul.
Azt hiszem megérdemeltem, durva poén volt számára a néma film história, kész megrázkódtatás, ezt kaptam vissza. Én csak megrázom magam, kinyújtom rá a nyelvem, majd zavaromban a laptopján kezdek családi filmek után kutatni.
***
Justinnal nem lehet komolyan filmet nézni! Ebben a filmben meghalt egy ember, a főszereplő szerelme, de én az egészet végignevettem. Ugyanis, egy nagy gyerekkel néztem ezt a "műalkotást", ő pedig nem hagyta annyiban, mindent megmagyarázott, kiparodizált vagy csak hangosan kezdett gondolkodni. Nem, ő tényleg nem normális. De óráról-órára egyre jobban és jobban beleszerettem. Elvarázsolt, megbolondított... Nem tudom másképp kifejezni magam.
Zuhanyozni hajnali kettőkor mentem, s mire visszatértem a szobámba Justin tündérien szundikált. Bebújtam mellé az ágyba, de égett popcorn szagot árasztott (elfelejtettem a második adag rágcsit, így egy kicsit megfeketedett, de neki így is ízlett), így hátat fordítottam neki. De sajnos ez sem segített, én pedig azelőtt csutakoltam le magamról ezt a bűzt, így muszáj voltam felkelteni és kiküldeni a zuhany alá.
Perpillanat egyedül fekszem az ágyban, Justin kábé tíz perce ment el a zuhanyzóba, úgyhogy az éjjeliszekrényen lévő lámpa fényénél olvasok egy izgalmas krimi regényt. Az ajtó csukva, teljesen beleélem magam a főhősnő szerepébe.
"Ekkor lépteket hallottam, ami a lépcsőtől jöttek"- annyira benne vagyok, én is zajt neszelek meg- "Kipattantam az ágyamból, majd hálóingben az ajtó elé álltam, fülemet rátapasztottam, úgy hallgatóztam. Az kinyitódik, és egy magas alakkal találom szembe magam, akinek arca tele volt sebhelyekkel, feje tetején már haj se volt, horgas orral és összeszorított fogakkal vicsorgott rám."
- Bú. - súgja a fülembe Justin.
A csendes házat sikolyom zaja tölti be. Az én "rémem" irtó nevetésbe kezd, mire én szívemhez kapok, és a lélegzetemet próbálom szabályozni. Iszonyatosan megijedtem.
- Mondd, ezt muszáj volt?
- Tudni akarod?
Bólintok.
- Azt se hallottad ahogy bejöttem, dülledő szemekkel olvastad azt a könyvet és nem, sajnos nem bírtam magamon uralkodni.
- Visszakapod. - dörmögöm.
- Alig várom, édes.
Elnézés, a kissé rövid rész miatt, hamarosan jön a 19!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése