20. rész

Reggelről Justin enyhén borostás, nyugodt arca tárul szemem elé. A kis reggeli ébresztőórám még csak reggel 8-t mutat, így hátamra fordulok és gondolkodni kezdek.
Milyen érdekes az élet. Hol is kezdtem? Kis hentesbolt, ahonnan négy hónap után ki is rúgtak, azért mert fülig szerelmes voltam és elfelejtettem bemenni (?) dolgozni... Oké, akkor idáig stimmel. Na de közben bezavart az én híres neves Justinom, akinek köszönhetően kirúgtak. Persze, nem hibáztatom emiatt, hisz én voltam a hunyó, a bolond érzéseim miatt...
Rápillantok az édesen szuszogó Justinra, elmosolyodom majd visszafordítom fejem a plafon felé.
Teljesen megérte. Ha nincs az a kis hentesüzlet, és persze Pattie akkor most nem aludna itt mellettem csendesen az én mindenem.
Kirúgás, oké, szerelem, oké. Aztán jött az igazi fekete-leves. Cameron bácsi halála. Te jó ég, hogy én mennyit sírtam! Mennyire hiányzik a mai napig. Mármint nem a sírás, hanem Cam bácsi. Emlékszem a mosolyára. Sőt! Még arra is, hogy hogyan üdvözölt mikor idejöttem.
"Kopogok a kopott fehér ajtón. Csengő nincs, legalább is én nem látom. Szép környék, de nekem kicsit talán túl zöld, és túl régies. Otthon minden sokkal modernebb. Jaj! Csak legyen wi-fi! 
- Jó napot! - mosolyog kedvesen valamilyen bácsi...
- Csókolom. Én Mr. Smith-et keresem.
- Én vagyok. Te vagy az Heily?
- Igen... 
- Kerülj beljebb! - invitál be kedvesen. - Szólíts Cameron bácsinak. Nagyon örülök, hogy ideértél. Hogy utaztál?"
Te jó ég! Már akkor is milyen érdeklődő volt, és kedves és udvarias... 
Halkan felkelek, majd átsétálok Cam bácsi volt szobájába. Még nem mozdítottam el semmit, minden úgy van, ahogy ő hagyta. Leveszek egy nem is olyan réginek tűnő albumot.
Ahogy kihúzom a polcról egy cetli esik ki belőle.
"Sok szeretettel Heilynek, 20. születésnapjára!" Ez a felirat van ákom-bákom betűkkel írva.
Nyikorog az ajtó, majd valaki átlépi a küszöböt, és leül mellém.
- Jó reggelt! - mondom.
- Neked is. Mi ez? - mutat a cetlire Justin.
- Nem tudom, most találtam.
- És nem akarod kinyitni? - utal az albumra.
- De, ki kéne.
Az első kép közepén én vagyok, még kisbaba koromban, egy férfi karjaiban, aki nagyon hasonlít Cameron bácsira.
- Jé! Ti már ekkor ismertétek egymást? - kérdi Justin.
- Ezek szerint...
A második képen két éves vagyok, és puffadt arccal próbálom elfújni a gyertyákat a szülinapi tortámról. Ahogy végig nézek a mögöttem álló seregen, akik mind a képen vannak, rátalálok Cam bácsira.
Harmadik képen az óvodából ballagok. Épp elfordítja a fejét ugyan, de most már felismerem: ő az.
És mindegyik képen ott van a háttérben. Minden eseményen, ahogy egyre csak növök.
Hogy nem emlékeztem ezekre?! 

***

Justinnal minden cuccot behordtunk amit csak lehetett. Persze azok még a jól bevált dobozokban várnak arra, hogy kicsomagolják őket. De mi már annyira elfáradtunk a puszta cipekedésben, hogy inkább ledőltünk pihenni.

- Érdekel már, hogy milyen becenevet fogsz összehozni nekem. - mondom.
- Tényleg? Amúgy valami ütősre gondoltam...Bár nem hiszem, hogy sikerülni fog. Valami állat és növény keresztezésre gondoltam.
- Úh. És mi lesz ha nem tetszik?
- Megszívtad. - röhögi el magát.
Lógós tréning nadrágban és hosszú ujjúban átsétálok a szobánkból a konyhába. Belenézek a hűtőbe, de az szinte kong az ürességtől.
- Justin! - kiáltok fel az emeltre. - Kéne valami munka! Na meg egy kis kaja se lenne rossz.
Justin nyugisan totyog le a lépcsőről, majd megáll előttem, átkarolja a derekam és mosolygósan szemeimbe néz.
- Mi lett a munkahelyeddel?
- Felmondtam... - vallom be.
- Ó, értem. Viszont van egy jó hírem. Ahol anya dolgozik épp üresedés van. Lestoppoljam neked a helyet?
- Öm, attól függ, hol dolgozik Pattie.
- Egy kisebb butikban.
- Tökéletes. - mosolygok rá. - Köszönöm.
- Nincs mit...cica virágom. - vigyorog egyet, majd megcsókol, de csókja közben rázkódom a nevetéstől.
Cica virág? Komolyan?

***

Justinnal Cam bácsi nagyon régi tévéjét nézzük, miközben azt beszéljük, mi lesz a jövőben, és mit gondoltunk a múltban, amikor a jövőre gondoltunk.

- Kiskoromban.. - kezdi Justin. - Úgy képzeltem el magam a jövőben, hogy nagyon menő űrhajós leszek, aki ugrál a Holdon...Aztán visszamegyek a Földre, és dicsekedem az űrhajóssisakommal.

- Én úgy, hogy lesz egy férjem, két kisgyerekem és majd megtanulok az állatok nyelvén beszélni, és mikor felhívnak mobilon az állatok, behívom őket a lakásomba, és meggyógyítom őket. Ugye, azért hívnak, hogy meggyógyítsam őket, mert betegek.

- Persze, ez teljesen logikus. Az állatok csak azért hívnak fel minket mobilon, mert betegek.

- Ahogy az is normális, hogy ugrálsz a Holdon. - nézek rá.

- Majd egyszer... - mered a "távolba". Amúgy, csak a plafonra.

- Bolond! - lököm meg nevetve, mire ő is elröhögi magát. - Most hogy képzeled el a jövőt?

- Hm... Család, munka, haverok. És te?

- Család, munka... Hé! Nekem még egyik barátodat se mutattad be. - háborodok fel.

- Mert nincsenek. De a jövőben szerezni fogok. - kacsint rám.

- Ó, bocsi. És hány gyereket szeretnél? - kérdem, talán egy kicsit elpirulva.

- Kettőt vagy hármat. Amennyi összejön. Te?

- Nekem elég a kettő. - nevetek.

- Majd egyszer... - mered újra a plafonra, mire fülig vigyorral nézek rá.

- Pontosan. - mondom, majd megdöbbenve néz rám.

- Te kiskorodban mit gondoltál, hány évesen fogsz férjhez menni?

- Hm. Azt hiszem, akkor már férjnél kéne legyek. Ha jól emlékszem 19 éves koromra tippeltem.

- Fenébe, lekéstem. 

- Ejnye, Justin. Pótolni-pótolni! - kacsintok rá, majd enyhe csókot nyomok rózsaszín szájára. 

- Hidd el, cicavirágom, be fogom. 

- Ajánlom. - nevetem el magam, majd újra a tévé képernyőjét kezdem szuggerálni.

 Amikor arra gondoltam, " hisz ő is csak egy fiú lesz az életemben, aki jön és majd el is megy!" legbelül reméltem, hogy nem így fog történni. És láss csodát! Arról beszélgettünk, hogy el fog venni. Azta.. Magam előtt látom, ahogy apa felkísér az oltárhoz, majd mikor megállunk előtte, megszorítja a kezem, s könnyes szemmel mondja nekem: Még nem késő! Nem haragszom, ha elfutsz. Majd én ránevetek, elengedem kezeit, és rápillantok anyára, akinek szintén fátyolos a szeme. Mikor pedig előre fordulok, magam előtt látom az én hercegem, öltönyben, jól belőtt hajjal, félmosollyal. Míg a pap beszél, körülnézek és Cameron bácsira gondolok. Majd kimondjuk a boldogító igent és megyünk bulizni reggelig. Jaj, de jó lenne! Én így tudom elképzelni. De vajon milyen lesz a valóságban? 

Várom, hogy megtudjam. Vajon az esküvőm is olyan lesz mint az életem? Pont mint egy álomban?

*VÉGE*

Köszönöm azoknak, akik elolvasták a blogom! :) Egyik kedvenc időtöltésem volt ezt a sztorit írni.. Lehet megleplek titeket egy plusz résszel, de nem ígérek semmit. Sziasztok! :)