- Hány óra van? - esek neki rögtön.
- Tizenegy múlt.. ha jól látom három perccel. - mosolyog rám az orvos. - Kérem, ne haragudjon hogy felébresztettem, de konzultálnunk kéne Mr. Smith állapotáról.
Ahogy ezt a mondatot kimondja, felállok a székről, amin aludtam, ő pedig átkísér az irodájába.
Elmondja nekem, hogy napról napra súlyosabb az eset, így nagy mázlink van, hogy ma meg tudják ejteni a műtétet. Ezzel szemben viszont felkészít minden eshetőségre, elmagyarázza az arányokat, a mellékhatásokat és hasonlókat...
Mikor ennek vége van visszasétálok Cameron bácsihoz.
- Na hogy vagyok? - kérdi tőlem mosolyogva.
- Ha azt mondom, hogy remekül, elhiszi?
- Hát nem igazán. Ennyire súlyos?
- Mondjuk azt, jó hogy ma sor kerül a műtétre. - mosolygok rá bágyadtan.
- Te jobban meg vagy ijedve mint én. Heily, drágám. Bármi is fog történni mindennek oka lesz. Nem hiszek a véletlenekben. Ha most esetleg meghalnék, hidd el, oka lenne. De ha élni fogok.. Nos számomra az egy ajándék lesz. - néz rám bájosan, miközben letöröl egy könnycseppet az arcomról. - Bízz bennem. Nem hagylak magadra.
- Ígéri?
- Ígérem.
***
- Mr. Smith, készüljön fel lelkileg, mert tíz perc és megyünk. - mondja mosolyogva a nővér, arra utalva, hogy lassan kezdetét veszi a beavatkozás.
- Köszönöm nővérke! - mondja illedelmesen Cameron bácsi.
Nem értem ezt az embert. Lehet, hogy pár óra múlva meghal és mégis őszinte mosoly díszíti arcát. Nem is tudom mikor volt ilyen jókedvű.
- Justin, kimennél most egy kicsit? Szeretnék Heilyvel négyszemközt beszélni. - mondja Cameron bácsi.
- Persze. A folyosón leszek.
Letelepedek Cameron bácsi ágyának szélére. Felé eső kezemet a tenyerébe teszi és szemüvegén keresztül mosolyogva engem fürkész.
- Drága Heily. Ne haragudj, hogy ilyen helyzet elé állítottalak, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ide kerülök.
- Jaj, Cam bácsi..Ne butáskodjon, mindenki lehet beteg. Majd meggyógyul!
- Okos lány vagy, tudod hogy ez nem így működik.
- Sajnos tudom... De azért a biztonság kedvéért elmondom, hogy már majdnem kigyűlt egy vadi új színes tévére, úgyhogy ha felépül, keresek egy új munkahelyet, és elmehetünk tévé-vadászatra. - mosolygok rá.
- Alig várom. És köszönöm, nagyon rendes lány vagy. Ha esetleg mégse lenne időnk...
- Cameron bácsi, kérem ne búcsúzkodjunk. pár óra múlva viszont látjuk egymást, és arról csacsogunk majd hogy hány centiméter lesz az új tévénk átmérője. Rendben?
- Rendben.
Egy nővér és pár férfi köpenyben benyit. Tehát itt az idő.
Cam bácsit átteszik a hordágyra, majd könnyeimet vissza nyelve mondok még egy-két szót.
- Csókolom Cameron bácsi. Legyen erős!
- Ugyan Heily.. Szólíts nagypapának! - szorítja meg a kezem, mire bólintok és a könyörtelen köpenyesek kitolják a kórteremből.
Én pedig sírva rogyok le arra a székre amin este aludtam.
***
Anyáékat értesítettem a helyzet súlyosságáról. Azt mondták hogy majd a beavatkozás után beszélünk még.
Justin most itt ül mellettem, a telefonját babrálja, én pedig a gondolataimba merülve bambulom a kórterem fehér falát.
Vajon hogy lehet Alexander? Úgy tudom ma reggel elment, mielőtt én felébredtem volna. És mi történhet most Cameron bácsival? Bocsánat... a nagypapámmal? Ezzel az egész kérésével miszerint szólítsam papának...valamit nagyon eltalált bennem. Hogy is mondjam.. Szólhatott volna előbb is. Na de ez most mindegy. A lényeg, hogy mi lehet vele? Már lassan másfél órája tűkön ülök. Az orvos azt mondta, hogy minden bizonnyal hosszú lesz, de nem mondta hogy mennyire. De ez lényegtelen. A fontos az, hogy meggyógyuljon.
Pont most nem veszíthetem el. Most lett a nagypapám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése