1. rész

Bevett szokás, hogy pénteken hamarabb megyek be a boltba, így előbb is szabadulok onnan. Joe jó fej, humoros, és ért a fiatalok nyelvén, nem mintha olyan öreg lenne. lényeg, a lényeg nem tart rövid pórázon, kompromisszum képes. Viszont vannak olyan dolgok, amiket halál komolyan vesz, és nem enged belőlük. Ilyen például, hogy a baromfi lábak állása. Mások számára lényegtelen, de neki nagyon fontos.
Péntek van, tehát hatkor kelek. A vekker csörög is a maga bevett módján, én pedig csak a reggeli kávém kortyolása közben ébredek fel igazán. Cameron bácsi sokáig alvó típus, így mindig csak egy cetlit hagyok neki:
Drága Cameron bácsi! Elmentem a suliba, főztem kávét, a gyógyszerei a konyhapulton! Vigyázzon magára, majd jövök!
Próbálok kedves lenni hozzá, figyelek rá, hogy minden szuperül menjen és ne legyek terhére.
Ahogy a buszmegálló felé igyekszem, a mai dolgozat anyagát próbálom felidézni.
A busz időben érkezik, ismeretlen sofőrrel. Bérletemet felmutatva foglalom el a már megszokott helyem, és a rutinos döcögéssel indulunk, mintha csak be lenne gyakorolva.

***

A suli küszöbét átlépve, csomóan meglöknek, tolongnak a szabadság felé. Hétvége lévén jönnek a bulik, és már alig várják, hogy leigyák magukat hulla részegre, és ismeretlennek bújjanak ágyba. Nem szörnyű? Engem rendesen riasztanak az ilyenek. Nem is hívnak, de ha hívnának se mennék. 

Sietek haza, vagyis előbb a boltba, ugyanis elfogyott a kefir, Cameron bácsi nagy kedvence. 

Miután ott végzek, hazafelé veszem az irányt, mert egy óra múlva megyek dolgozni. 

- Csókolom! Itt is lennék! - nyitok be a szatyorral, és a táskámmal.

- Szervusz! Nem siettél... 

- Higgye el, ha lehetne el se mennék. - mosolyogtam fáradtan - Hoztam kefirt, láttam, hogy elfogyott. Tudok még valamit segíteni?

- Köszönöm, majd szólok, ha segítség kell.

Felmegyek a szobámba, felhívom anyuékat és ledőlök egy kicsit aludni. 

Az alvás nagyon jól esett, furát álmodtam, de lényegtelennek tartom. Fésülködök, öltözködöm, elköszönök Cameron bácsitól, és már ott se vagyok. Gondolkozásomból arra ébredek, hogy már a bolt előtt is vagyok.

Joet már bent találom, ami furcsa, mert ilyenkor Ashton szokott bent lenni. Ezzel nem törődve köszönök, belebújok a munkaruhámba, és beállok a pult mögé. Egy újabb munkaidő fut ágy az agyamon a gondolat, majd kedvesen köszönök egy vásárlónak. 

Ma fél nyolckor mehetek gondolom magamban, egy kis műanyag széken ülve. Épp Joe viszi a frontot, mivel nincsenek sokan. Persze, ha jönne valaki, ugranom kéne, mosollyal az arcomon. Pedig úgy sajog már a lábam... 

A pihimnek vége, jött egy vevő. Egy nő az, barna hajjal és fáradt tekintettel. Utána kullog egy velem egy idős fiú, akit jobban érdekel az egy vagyonba kerülő mobilja, mint a környezete. 

- Jus! Figyelnél egy kicsit? - mordul rá a nő, a fiúra.

- Mondd. - teszi el lazán a telefont, majd a húsokat kezdi bámulni, egy jókora fintorral.

- Miben segíthetek? - kelek fel a székről. 

A nő mutogat nekem, majd a fiának, s közben pakolgatom a húsokat, amire rábökött. A fiú, alias Jus eléggé koncentrál, de jobban leköti, hogy engem bámuljon. Mindjárt szólok neki, hogy  Oké, ez egy húsbolt, de azt a húst kell bámulni, ami a pultban van! De jó eladó módjára nem teszem. Be vagyok tanítva, mit ne mondjak.

A műszaknak vége, a bámulós fiú sokáig csorgatta a nyálát, és én ahelyett hogy behúztam volna neki, mosolyogtam hozzá.
Fáradtan lépek be újra a házba. Cameron bácsi a nappaliban a kis fekete-fehér tévéjét nézi, ami már szinte semmire sem jó. Egyszer meglepem egy szép színes tévével, csak a pénztárcám engedje.
- Csókolom! - mondom, és lerogyok a fotelba.
- Szervusz. Milyen volt a meló?
- Hússzagú, fárasztó és unalmas. Ön hogy érezte magát itthon?
- Kajaszagú, megszokott és unalmas. - mosolygott.
- Akkor mindketten remekül mulattunk.